Kaposvár után Segesden is láthattuk Christian Gundlach Batang felé című művét. A Gaál Ildikó rendezte darab hamisítatlan demencia-történet. Nemes Zita, a hajdani királynéi város szociális otthonának vezetője elsősorban a szakemberekre gondolva hívta meg a színészpárost: Koltai Róbert Jászai-díjas érdemes művészt, és Szirtes Balázst.

Hubert és Alex játéka megrázó erejű képet ad e sokakat érintő betegségről, hiszen hazánkban mintegy negyedmillióan élnek fokozatos szellemi hanyatlásban. A regisztrált érintettek száma azonban a családtagokkal együtt meghaladja az egymilliót, ez pedig a teljes magyar lakosság tíz százaléka. Szakemberek állítják: az esetek egyharmada megelőzhető, és az időben felfedezett és megfelelően kezelt kór mellett hosszú ideig lehet értékes, emberhez méltó életet élni.

S hogy hol van Batang? Az időskori elbutulásban szenvedő, egykori könyvelő, Hubert képzeletében. Őt alakítja briliánsan Koltai Róbert, és elmondása szerint e gyönyörű, tengerparti üdülőhelyen mindig süt a nap, és szép leányok várják a kikötőbe érkezőket. A tragikomédia azonban a mindennapok valóságában játszódik – türelemüvegek monoton portalanítása, feledékenység, érzelmi-indulati kitörések közepette. A „szocpol” hivataltól kirendelt fiatalember, a Szirtes Balázs által játszott Alex kényszerűségből vállalja az idős ember gondozását – a bíró 40 órai szociális munkára ítélte –, s ahogy terebélyesedik kettejük története, bizonyossá lesz: a segítségül küldött ifjú is beteg. Lelki, később testi sebei is sajognak, s talán soha nem hegednek be. Védencéből ugyan még nem haltak ki a vágyak, ám neki nincsenek álmai. Hogy kettejük közül ki a sebzettebb? Nehezen megválaszolható, ám az nem kérdéses: valamennyien potenciális demens-jelöltek vagyunk, lehetünk, és nem sejthető, mikor jelentkeznek rajtunk-bennünk a kór tünetei: az idegsejtek pusztulásának következtében beálló, fokozatos mentális képességromlás, tévképzetek, az ítélőképesség hanyatlása, a szorongás, a depresszió, amellyel kezdetben hozzátartozóink sem tudnak mit kezdeni. Sajnos, az sem ritka, hogy a családtagok is beteggé lesznek, hiszen ezt a sok szempontból áldatlan és szomorú-szánalmas állapotot kellő humánummal, türelemmel és együttérzéssel lehet csak kezelni.

A darab talán legmegrázóbb jelenetében a két férfi egymással párhuzamosan, olykor belevágva a másik szavába, meséli valós vagy képzelt elemekkel tarkított életét, de az előadás végén könnyeket indít el a néző szemében az a szituáció is, amikor Hubert, leemelve saját fejéről, fiatal segítőjének kobakjára teszi át az addig fogason pihenő matrózsapkát. Merthogy – mivel megjött a határozat, hogy a család kezdeményezi Hubert gyámság alá helyezését – együtt indulnak Batang felé.

Messzire vágyik a lélek – csendül fel időről időre a másfélórás egyfelvonásosban, ám a vastaps után a közönség nehezen ocsúdik a katartikus élménytől. Az egykor a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszó Koltai Róbert színész-rendező, a hajdani „illetékes elvtárs”, számos színházi és filmes alakítás remek megformálója, e szerepével akarva-akaratlanul is művészi támogatója, ha úgy tetszik szószólója lett a demenciának – kissé azt sejtetve, hogy nem egyértelműen sötét időszaka ez az emberi létnek, hiszen a humor, a tragikomikus elemek sűrű hálózata e darab. Látlelet a kórról, s üzenet a társadalomnak, hiszen világszerte csaknem 50 millió, Európában 6,4 millió, Magyarországon 250 ezer regisztrált demens, illetve Alzheimer-kórban szenvedő beteg él. Kezelésükért, emberhez méltó ellátásukért kinek-kinek a maga területén kell tennie.

Lőrincz Sándor 

(A fenti írás szerkesztett változata megjelent a Somogyi Hírlap 2019. október 4-i számában)

 Képgaléria: